Lehet, hogy van az értékelésemben kis spoiler, de ez nem az a könyv, amit igazán el lehetne spoilerezni - hacsak az ember nem a legnagyobb lényeget írja le.
Amikor még csak a könyv elején járok, már egyet tudok érteni @Gwener mollyal az értékelésében. Annyit
tennék hozzá, hogy számomra az is gyönyörű (már ha lehet így fogalmazni
ebben az esetben), ahogyan a repkedő végtagokról, a bomba felrobbanása
utáni percekről ír Khadra. Olyan számomra, mint egy vers. Nincs bennem undor, élvezem a fogalmazás szépségét.
Megértem,
hogy egy merénylet után a rendőrség fokozottan éber, az utakon, az
ellenőrző pontokon minden gyanús(abb) személyre oda kell figyelniük.
Mégis borzasztó, hogy Amín - aki egész nap a merénylet sebesültjeit
műtötte, ilyen megalázó helyzetbe kényszerül izraeli állampolgárként,
csak mert más a bőrszíne. Mindenhol gyanakodva figyelik, megállítják,
ellenőrzik, még a kórházat is felhívják, nem hazudik-e; egyik ellenőrző
ponton nem sok kellett volna, hogy egy fiatal rendőr lelője, ha egy
aprócska, félreértelmezhető mozdulatot tesz.
Izrael földje két
nép ősi földje, mégis: képtelenek békében együtt élni. Mind a két népet
meggyötörték az évszázadok, mégis csak gyűlölködve képesek egymásra
tekinteni. Ugyanennyi erővel lehetne békesség is közöttük. Zsidók és
palesztinok mindannyian sok szenvedésen mentek át a történelemben,
tudják, mit jelent ez, ennek és a vallásuk ellenére nem képesek a
megbocsátásra.
"- Nem akarom, hogy egy arab hozzám érjen - mondja hörögve,, miközben durván eltaszítja a kezem. - Inkább megdöglök.
Megfogom a csuklóját, és erősen az oldalához szorítom a karját.
- Tartsa erősen - utasítom az ápolónőt -, megvizsgálom.
- Ne nyúljon hozzám! - erősködik a sebesült. - Megtiltom, hogy hozzám érjen!
Le
akar köpni. Kifullad, és a nyúlós köpete visszacsorog az állára,
miközben a tehetetlen dühtől csorogni kezdenek a szeméből a könnyek.
Szétnyitom a zakóját. A hasa olyan, akár egy szivacsos pép, és minden
egyes erőlködésnél egyre jobban vérzik. Rengeteg vért vesztett, és a
kiabálásával csak fokozza a vérzést." 18-19. old
A gyűlölet
elpusztít mindent maga körül, leginkább a józan észt. Nem vagyunk
képesek tisztán látni és különbséget tenni ember és ember, terrorista és
ártatlan között.
Amín fájdalmas döbbenete a hullaházban
olyan erővel vágott fejbe, amit nem tudok leírni. Ezért szerettem meg
ezt az írók. Gyönyörűen ír. Az ártatlan ember döbbenete sikolt a
sorokból. Szíhem arcát nem érintette a robbanás, az arca békét sugároz.
Azt a békét, amit a férje már soha nem lesz képes érezni. Az orvos agya
kiürült, nem volt képes semmire gondolni, ahogyan egy irodában ül
egyedül az azonosítás után, és tudom, mit érez. Más helyzet miatt, de én
is volt már ilyen kiüresedett, és ez borzasztó érzés.
"Mintha az ég szakadt volna rám, ...Mégis, furcsa módon, semmire sem gondoltam.
Egy fotelbe süppedve most sem gondolok semmire. Mintha vákuum lenne az agyamban." 30. old.
A
házkutatás és Amínnak a házban való kihallgatása kegyetlen a külső
szemlélőnek, Mose százados végzi a dolgát... De hogyan lehet
feldolgozni, hogy a feleségünk öngyilkos merényletet követett?
Többnapos
kihallgatás. De mit ér a kihallgatás egy ártatlan ember esetében?
Szerencsétlen doktort folyamatosan szembesítik felesége bűnével, de ő
nem képes felfogni, hogyan is foghatná fel, ha neki Szíhem a felesége,
akiről - azt gondolta eddig - mindent tud; akit szeret, aki jólelkű,
kedves. Szinte hallom, ahogyan zakatol az agyában ez az egész, miközben
harcol a századossal - az igazság ellen.
"- Nem volt titkunk egymás előtt.
- Az igazi titkokat senkivel sem osztja meg az ember.
- Biztos van valami magyarázat, százados. De nem abban az irányban kell keresnie, amerre ön teszi.
-
Gondolkodjon logikusan, doktor! Ha a felesége hazudott magának, és
elhitette, hogy Názáretbe megy, hogy aztán visszajöjjön Tel-Aviv-ba,
miután maga látta elmenni, azt jelenti, hogy nem volt őszinte magával.
- Ön az, aki nem őszinte, százados..." 44. old.
Az
52-53. oldalhoz érve megint mély fájdalmat éreztem (ha eddig nem lett
volna elég): Hiába voltál jó szomszéd és jó ismerős, ha az ellenség
bőrszínét viseled, egy merénylet után már nem lehetsz jó ember. Akkor
már a "jók" feljogosítva érzik magukat bemenni a kertedbe, lehugyozni a
kapudat, és ha kimész tiltakozni, akkor körbevesz a csürhe, és igazságuk
biztos tudatában vernek és rugdosnak. Mocskos arab leszel, akit joguk
van véresre rúgni, egy szemétláda arab. Előjön minden addig titkolt
gyűlölet és irigység. Az emberből állat lesz, levetkőzve emberségét.
"- Mocskos terrorista! Te szemétláda! Áruló arab!"
"Vérbe forgó szemük, habzó szájuk láttán azt hittem, hogy meg fognak lincselni."
Gyűlöletes
ez: senki nem segít. "Egyetlen szomszéd sem sietett a segítségemre,
egyetlen keresztény léleknek sem volt annyi lélekjelenléte, hogy hívja a
rendőrséget." 53. old. Na igen... de azért járunk ám imádkozni, mert mi
jó zsidók és jó keresztények vagyunk...
"A szakállas fickók ismét előbukkannak, ki tudja, honnan, talán egy őrszem riasztotta őket.
- Hagyd megdögleni - kiáltja egyikük Kimnek -, egy csak egy szemétláda...!
Kim beletapos a gázba, és úgy száguldunk át a kerületen, akár egy versenyautó." 54. old.
...
és
most eljött a töprengés ideje. Ahogy Amín szembenézett felesége
bűnével, és majd' beleroppant a fájdalomba, meg akarta tudni, mi történt
Szíhemmel; mikor változott meg, mikor vagy mitől lett boldogtalan.
A
77-84. oldalakon látjuk, az orvos mennyire szerencsés, amiért Kim és
Naved mellette van, pedig Naved sokat elviselt Amíntól, ahogyan a doktor
bántotta őt tehetetlen fájdalmában. Remélem, a két ember barátsága Amín
felé kitart végig, nem csökken és nem fogy el.
Olyan nagyon vágyta rá, hogy Amín megtalálja a választ, ami után képes újrakezdeni (folytatni) az életét. Félve követtem Betlehembe, ahová nyomozása vezette. Örültem, hogy Kim ott van mellette.
Szegény doktor, nem tudta mibe keveredik - de hát ki gondolhatná, ha az életét a gyógyításra, az életre tette fel, milyen a másik oldal?
Féltem egy végkifejlettől, rettegtem, hogy bekövetkezik; és fogalmam sincsen, hogy amit kaptam jobb vagy rosszabb annál, mint amire felkészültem.
Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, az első oldaltól könnyek áztatták a szememet. Száguldottak bennem az érzések és a gondolatok, vágytam rá, hogy leírhassam. Másnap este azután a Microsoft Wordbe írt szövegem elszállt, amíg én fürdeni voltam... Elmondhatatlan sokkhatás volt ez a számomra. Egész este és éjjel zokogtam, másnap is alig tértem magamhoz. Azok a mondatok az enyémet voltak, belőlem szakadtak ki, és elvesztek... Akkor abba is hagytam az olvasást, nem bírtam ránézni a könyvre. Mintha gyászoltam volna. Borzasztó volt. Csak néhány napja voltam képes folytatni az olvasást, de már nem zokogtam. Úgy éreztem magam kicsit, mint Amín az azonosítás után. Kiüresedve. Az értékelésem sem az igazi már. Nem találom benne azokat az érzéseket, amiket keltett bennem a könyv, amikor elkezdtem olvasni. De azért mégiscsak értékelés, és a könyv nagyon jó. Remélem, egyszer meg fogom tudni szerezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése