Több oka is volt annak, hogy elkezdtem olvasni A betegség nélküli embert. Egyfelől Hollandia volt az egyik díszvendég idén a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, és arra gondoltam, milyen jó lenne dedikáltatni a kötetet Arnon Grunberggel, másfelől a kötet szerkesztőjét ismerem és kedvelem és ha már nem olvastam még el Georg Klein Miakro-ját, amiről olyan sok jót mesélt, legalább elolvasom ezt és elmesélem neki, milyen is volt. A Könyvfesztiválnak azon napjára, amikor Grunberg biztosan kint volt, sajnos nem jutottam el (igaz, csak pár oldalt tudtam addig halandi a regénnyel), és nem is nyerte el annyira a tetszésemet a történet, hogy erről meséljek ismerősömnek.
A regény hazájában 2012-ben jelent meg, magyarul 2014-ben adta ki a Gondolat Kiadónál. Nos, talán nem ezzel a regénnyel kellett volna kezdenem a Grunberggel való ismerkedést - villant fel bennem, amikor már jópár oldalt elolvastam a történetből. Megtévesztett - azt hiszem - a rövidsége, no meg izgalmas volt a cím és a borító... egyszerre volt a számomra vonzó és taszító, amivel felkeltette az érdeklődésemet.
Én ebben a regényben nem tudtam szeretni egy szereplőt sem. Nyilván nem ez a jó regény ismérve - mármint, hogy szeretünk-e egy szereplőt (vagy többet) vagy sem -, de mindenesetre meglepett a sok ellenszenves vagy éppen érdektelen karakter. Az indiai származású svájci főszereplő, Samarendra megbízást kap a bagdadi operaház felépítésére, ami miatt el is utazik Irakba, hiába aggódik érte barátnője. Itt pedig groteszk, tényleg abszurd kalandokba keveredik, kis híján az életével fizet az utazásért. Bármi is történt azonban vele, nem volt képes közel kerülni hozzám, de azt hiszem, nem is volt ez az író célja. Olyan ember állt előttem Samarendra személyében, akinek nem voltam képes egy jó tulajdonságát sem felfedezni, talán kivéve azt, hogy szerette a húgát, aki betegen született és élt.
Európaiként érkezett Irakba, ahol nem tekintettek rá másként, csak egy indaiaira. A börtönben átéltek is mély nyomot hagytak benne, és mindez mintha ahhor vezetett volna, hogy az identitását veszítette el. Amikor azonban visszatér a Közel-Keletre, nos, ezt nem tudtam megérteni. Vagyis... bizonyos szempontból értettem, de közben értelmetlen döntésnek éreztem. Mintha magasabbrendűnek képzelte volna magát. Vagy aki a sorsot kísérti. Mindvégig európai, svájci állampolgárként definiálja magát, de aki ránéz, az egy indiai férfit lát. Igen, a sorsot kísértette, amikor alkoholfogyasztás után autóba ült, mert azt gondolta, nem eshet baja.
A végkifejlet mindenesetre meglepett, de ennyi a különbség, ha az ember fehér európai vagy ha nem. Sokáig olvastam a regényt, mert nem voltam képes gyorsabban. Nem esett jól, felzaklatott, sokszor gyűlöltem is, míg néhol felfordult a gyomrom. Közben pedig arra gondoltam, nehogy már kifogjon rajtam 222 oldal! Elolvastam. Az első Grunberg kipipálva. De hogy mi volt ez az abszurd valami, még sokáig emésztenem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése